Varázsige családtaláláshoz
A Kundiman íróinak
Csodálom a csillagfényt,
mi feltöri a bőrét, az elefántét.
Áhítom a hollót,
kit, mint ollót,
nyit ketté a nyári vihar.
Hivatásom, hogy elhitessem:
a szív többes száma szavak,
hogy ezt a felnőtt szív is átérzi.
Az enyém meg
hermészi. Az én Hermészem
szárnyal és szájal,
tolvaj, de szépen kéri
a holdat, hogy dagállyá
duzzadjon a farkasfalka –
a legveresebb vérméz. Muszáj,
hogy önámítsak:
új családot méz,
de ecet is foghat.
Mert nem ismerem családom
összes arcát e világon.
Egy ’ötéletes élet sem lenne elég,
hogy mindőtöket megtaláljam,
testen kívüli véreim. A vér
elefánt-dobogású, kígyó-hajlású,
de nem rímel rá a ború.
Zivatarban vezetek,
az országút
most olyan feldúlt –
előttem anonim aortapumpák
mögöttem batár, bátor
sztrádaoroszlán. A kamion
sörényét, ködből,
újszülött nagymamák horgolták.
A kórházban
Édesanyám kórházban volt, mindenki a barátom akart lenni.
De én inkább listát írtam: jó kutya, rossz állampolgár, rövid csontok,
hosszú kávék. Tipikus kedd.
Édesanyám kórházban volt, senki nem akart a barátja lenni.
Mindenki csak búgó hangú együttérzés. Galamblelkű jómadarak.
Ideje az senkinek, de nem baj, karunkon az óra svájcibb. Csuklóból elhittük,
amit mutatott rólunk. Édesanyám kórházban volt,
és nem akartam a barátja lenni. Tipikus önző kölyök. Madárlátta latte, mesés rege,
csenevész cselekmény, villámgyors wifi, egy atipikus kávéház. Édesanyám kórházban volt,
önmagának sem volt barátja. Lett volna inkább a családi
bevásárlólista. Zsírszegény joghurt, kemény tofu. Apámra
mégsem bízhatta, ő nem lista. Mindig elfelejtesz valamit, mondta,
még akkor is, ha mindent felírok. Még akkor is.
Fordító: Potkovácz Milán
Borító: Unsplash
